Máté nagyon belelendült a pónilovak etetésébe, kezdetben szigorúan nagyapai felügyelet alatt.
Aztán már csak puszta kézzzel, egyedül! A szállásunkhoz a pónilovak mellett vezetett az út, szóval naponta legalább háromszor megetettük őket. Szerintem azóta is sírnak a lovak Máté után...
Ugyebár a nyuszikat sem lehetett kihagyni, itt viszont tényleg szigorú szülői készenlétre volt szükség, mert Máté nemes egyszerűséggel elkapta a grabancukat és felemelte a nyuszikat. Az érintettek ezt annyira persze nem értékelték.
A legnagyobb örömöt a kecskét szerezték Máténak, akikkel az egyik túránk során találkoztunk. Mivel a babakocsinkban volt még otthonról megmaradt állatkerti csemege, a kecskék nagyon szimpatizáltak velünk. A végén Mátét szó szerint ki kellett menteni a kecskék közül, úgy megrohamozták az ennivalóért. Ő persze nagyokat sikongatott és vigyorgott.
Láttunk teheneket is, de ők nem voltak hajlandók közelebb jönni.
A játszóterek közül egyértelműen ez a kis házikó vitte a prímet. Mindig akadt benne játszótárs, és még főzöcskézni is lehetett benne vizes homokkal. Ez minimum egy órás program volt minden alkalommal. A kicsalogatás plusz fél óra...
Jó nagyokat túráztunk is. Máté néha két lábon, az elmaradthatatlan túrabottal,
néha négy keréken - legújabb szokás szerint közben valaki kezét szorongatva,
leggyakrabban pedig egyéb kétlábú cipelőeszközön haladt.
A kisvasút nagyon tetszett, gyönyörű helyen mentünk, Máté ki se akart szállni a végén belőle.
Szóval nagyon jól telt ez a négy nap és ilyen édesdeden aludt a mi kis angyalkánk másfél órát a hazafelé tartó úton.
A maradék háromban pedig Anya átalakult szórakoztató központtá és ismét megfogadtuk, hogy ezután csak éjszaka utazunk :-).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése